Visszatekintés
A hetvenedik születésnap kiemelkedik a többi közül. Az alkalom sokunkat megállásra, eddigi életünk átgondolására készteti, és okot ad a visszatekintésre… Szerencsésnek tartom, hogy Félegyházán, egy kulturált kisvárosban születtem, ahol a tanítóképző – bennünket, gyakorló iskolás gyerekeket is magas szinten oktató – tanárai indítottak el az utamon. Mindaz, ami fontos, ezekben az években ivódott belém. Szobraim témáit már-már a gyermekkor élményei is felkínálták.
Kiskamaszként is volt véleményem a világról, és munkált bennem a közlés vágya. Jól rajzoltam, és valahogy ösztönösen vonzott a mintázás – éreztem, hogy efelé kell orientálódnom. Jelentkeztem a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ahol a kiváló Somogyi József keze alá kerültem. Ami a szobrászatról elsajátítható, elsőként és többnyire tőle tanultam meg.
Az érettségi után előfelvételivel mehettünk a Képzőművészeti Főiskolára. Sajnos ez engem nagyon rosszul érintett, mert így elvihettek katonának. Taszított ez az idegen közeg, ezért – hogy szabaduljak – inkább veszni hagytam az egyébként érvényes felvételit, és egy év után (a honvédségi létszámrendezésnek köszönhetően) felvétettem magam az Iparművészeti Főiskola ipari formatervező szakára. Óriási szerencsémnek tartom, hogy így történt, hiszen ez alapos, általános felkészítésként (négy féléven át) modern plasztikai stúdiumokat jelentett.
Idővel azonban, a mintázás iránti erős vonzódásom miatt visszamentem a Képzőművészetire. Tanulmányaimat elvégezve felajánlottak egy tanári állást az akkor induló Nyíregyházi Tanárképző Főiskolán. Mivel nem éreztem magamban elég elhivatottságot a tanításra, nem fogadhattam el a lehetőséget.
Máig büszkeséggel tölt el, hogy egy évvel az akadémia befejezése után, 1971-ben – az ott készített kisbronzokkal – bemutatkoztam Pest belvárosában, a Kulturális Kapcsolatok Intézetének Kiállítótermében. A Művelődésügyi Minisztérium megvásárolt egy kisbronzot a kiállításról. Ennek árából sikerült külföldre mennem, egyenesen Japánba! Ott nyílt ki a világ előttem. A megyeszékhely vezetőinek hívására Kecskemétre költöztem, ahol 1973-ban felépült az ígért műteremlakás, melyben azóta is élek feleségemmel, Ágival, és készítem a szobraimat.
Fiatal szobrászként szembesültem az agyonpolitizált művészettel, a még meglevő szocreállal, az avantgárddal, valamint a magyar hétköznapok ellentmondásaival, olykor groteszk voltával. Mindezekre reflektálnom kellett – ezt meg is tettem – szobrászművész létemre az alkotásaimmal.
Időnként készítettem köztéri munkákat: szökőkutat, síremléket, mellszobrot, reliefet, plakettet és érmet, de máig legkedvesebbek a kisplasztikáim, melyek kilencven százaléka bronz. A nagyszerű fémötvözet megőrzi a művek frissességét, ugyanakkor ha kell, kemény formákat is elvisel.
A teljesség kedvéért jelzem, hogy egy időben foglalkoztam galvanoplasztikával. Van is húsz munkám, többnyire a „környezetféltő” sorozatban. (Az egészen élethű, naturális ábrázolást ebben az esetben indokoltnak tartom, hiszen ezzel az eljárással a szobor hatása még intenzívebb lesz.)
Az ötven év alatt közel hatszáz alkotás jött létre, ebből saját tulajdonban megmaradt kétszázötven. Megközelítően tízévenként újult meg a stílusom. Első munkáim életigenlő művek voltak. Ezt követte a felgyorsult világ dolgaira reagáló, expresszíven mintázott plasztikák sora. Később simább, egyszerűsödő kisbronzokat készítettem, amelyek az utóbbi időben lényegre törőbbek lettek. A rendszerváltástól eredeztethető „művészet nélküli” közegben a kényszerű szabad időm egy részét a régóta nagyon kedvelt ló megismerésére fordítottam.
Az eltelt évek stílusai a reálistól az absztraktig haladtak, de végig érthető akartam lenni. Amennyiben van erényük a munkáimnak, az annak köszönhető, hogy nem a könnyebben sikert hozó gesztusokkal „operálok”, hanem primer, valamennyiünkben hasonló emóciókat kiváltó formákat használok.
Igen sok lehetősége van a művésznek, hogy igazi szobrászi eszközökkel fejezze ki magát. Ha ezeket birtokolja, hatni is tud vele. Az alkotás létrejöttét pedig az indokolja, hogy a térben megjelenített mű – a formáival – sokszor intenzívebb, különösebb hatást tud kiváltani a szemlélőben, mintha ugyanarról az érzésről vagy gondolatról akár egy tehetséges író könyvében olvasna.
Alkotó éveim jelentős részében figyelem jutott a művészetnek, így mesterségemnek is. Miután az állam kivonult a támogatásból, és nálunk nem lépett helyére egy igényes, tehetős polgárság, a kultúra légüres térbe került. Pozitív változás csak egy-két nemzedékváltás után várható. Remélem, a szobraim még akkor is szerethetők lesznek.