A látás és a tapintás

Az összes érzékszervünk fontos, de meggyőződésem, hogy közülük a látás képessége a legfontosabb. Amikor valamilyen tragikus baleset vagy betegség folytán le kell mondani szemünk féltett világáról, felértékelődik egy többnyire elhanyagolt képességünk: a tapintás.

Pályafutásom során többször – ösztönösen csukott szemmel – csak a kezemmel igyekeztem a plasztikát önmagában értelmezni. Jó módszernek találtam az olykor bizonytalan formák egyértelműbbé tételéhez.

Szívbe markoló, máig ható élményként egy vak kislány műterem-látogatása tette teljesen bizonyossá a tapintás fontosságát. Miközben segítségül a formákon vezettem a kezét, elmondtam, hogy mi látható…

Egy idő után megkért, hadd „nézze” egyedül az újabb műalkotást. Most is előttem van, ahogy mindkét kezét használva, kifinomult, vékony ujjacskáival igyekezett birtokba venni a kisplasztikámat.

Először gondterheltnek tűnt, érezni lehetett, hogy nagyon koncentrál. Egyszer csak kisimult az arca, majd elmondta, hogy mit „lát”. Megérezve döbbenetemet, megszorította a kezem, és elmosolyodott…

Máig úgy érzem, ez a különös, tovareppenő kis mosoly az egyik legnagyobb elismerés, amit egy magamfajta szobrász kaphat. Azóta hagyom, hogy a gyerekek ösztönös simogatással összemaszatolják szobraimat, hiszen megbizonyosodtam, ők is megtapintva tudják igazán érzékelni a látottakat.