A művészet

A képzőművészetet már sokszor eltemették, de mindig sikerült feltámadnia. Kétségtelen, hogy felgyorsult életünkben, a tévé, a számítógép árnyékában csökken a hatása.

A szobrászat is kétségbeesetten keresi helyét ebben az „agyament” világban. Sajnálatos, hogy az egyre újabb irányzatok – köldöknéző aspektusból – többnyire a saját határeseteik feszegetésével vannak elfoglalva. Elfelejtve a máig érvényes célt, amely ezt a műfajt létrehozta és működteti: gondolatokat, érzelmeket, a térben megjelenő formai élményeket szintetizálva ábrázolni.

A XX. században a művészek absztrakt felfogásban kezdték ábrázolni mondandójukat. Amikor ezt a fogalmat tágabb értelemben használjuk, azt látjuk, elmosódnak az éles határok, ugyanis a realista ábrázolás is élt a lényegkiemelés eszközeivel.

Céljaik érdekében már a görögök is átírták a szobrok formáit. Az ő kezüket még az eszményített ábrázolás vezette. A nonfiguratív plasztikákban viszont gyakran felfedezhető a valóság több eleme. Napjainkra az absztrakt már sokszor kimódolt, hatásvadász, öncélú formakísérletek variációit jelenti, ami kevesek számára érthető. Kérdéses, hogy mindezek a radikális kezdeményezések kiállják-e az idő próbáját.

Ambivalens érzésekkel tekintek mesterségem jövőjére, de remélem: mivel a szobrászat emberségünk lényegéből ered, nem szűnhet meg ez a hivatás. Jelentőségét könnyen átérezhetjük, hiszen tudjuk: a létfontosságú kőszerszámokkal egy időben készültek a barlangrajzok, és több szoborral együtt megszületett a willendorfi Vénusz…