Az első akt

Harmadikos gimnazistáinak fél éve tartó portrérajzolás és mintázás után azt mondta a tanár úr, csak úgy mellékesen: „jövő héten jön egy aktmodell, mindenki hozzon tíz ív csomagolópapírt meg egy marék szenet, krokizni fogunk!” (később kiderült, néhány perces változó pózokat rajzolunk). Az olvasó könnyen kitalálhatja, hogy mit éltünk át addig a nagy napig. Például: a leginkább tejfölösszájú kollégánk pipázni is elkezdett, mert szerinte most már nyilvánvalóan művészek lettünk, és azok „imázsához” tartozik a pipafüst is.

Somogyi mester nem aprózta el a dolgokat: félkaréjban hatalmas rajztáblák akkora rajzbakokon, hogy alig tudtunk felkapaszkodni rájuk. Középen egy dobogó, mellette egy paraván. Mentorunk nem volt rest, felhajtotta Pest legszebb, nálunk alig idősebb, így nyilván teljesen gyakorlatlan modelljét.

Az izgatott várakozás betöltötte a termet, ami még a hat fiú közötti egy szem lányra is átragadt. Majd megjött a tanár úr ezzel a gyönyörűséggel, aki rögtön bevonult a paraván biztonságába. Atyai jótevőnk látta, milyen állapotban vagyunk, ezért megpróbált úgy tenni, mintha ez már egy sokadik, természetes helyzet lenne. A modell azonban csak nem akart előjönni…

Lassan már mindenki kezdett elbizonytalanodni, amikor a leányzó mindenre elszánva kiugrott a paraván mögül, és ugyanazzal a lendülettel ledobta magáról a köpenyét. Ebben a pillanatban „Josep” izgalmában a pipájával együtt – óriási detonációt okozva, hatalmas füstöt és port kavarva – leesett a bakról…! Magával rántva nagy tábláját és a mellette zavartan heherésző Oláh Évát is…

Elszabadult a pokol: tanár, diák, modell – felszabadult, harsány nevetése oldotta fel a feszültséget. A mindannyiunkban meglévő tanulásvágynak tudom be, hogy már azon a napon is lekötötte figyelmünket az újabb és újabb mozdulatok ötperces, fél életnagyságú ábrázolása. Természetesen a mester is ott ült köztünk, és velünk együtt rajzolta a vázlatokat, bocsánat, krokikat.