Maszköntés
A halottimaszk-öntés kétségbeesett próbálkozás, hogy az enyészetre ítélt embernek relikviaként legalább az arca lenyomata megmaradjon. Ennek a munkának műhelytitkait minden szobrásznak ismernie kell, hogy meg tudja oldani ezt a hátborzongató feladatot is. Ezt vallotta a gimnazistáit okító Somogyi tanár úr is, amikor egy reggel azzal állított be: „Ma nem mintázunk, inkább megmutatom, hogyan kell halotti maszkot önteni. Ki vállalja az ‚elhunyt’ szerepét?”
Hadd legyek én, kérte a mindig izgő-mozgó cserfes kolléganőnk, ezzel is tanúsítva feltétlen bizalmát szeretett tanára iránt. Mesterünk eközben sejtelmesen mosolygott, mert tudta, mi vár lelkes diákjára…
A hanyatt fektetett kedvencünk haját fóliával bekötötte, arcát alaposan bekrémezte, szemöldökét és a hosszú szempilláit – Cuncus ékességét – pedig bekente híg agyagpéppel. „Most jön a gipsz! Évikém, ne féljen, de mostantól már nem lehet mozogni! Ha úgy érzi, hogy baj van, jelezzen a kezével!”
Bennünket csendre intett, majd egy kanál segítségével felrakta a gipszet. „Az orrnyílásokba majd két kis papírtölcsért tegyenek, most én ezt kihagyom. Évám, nyugodjon meg, vigyázok!” Eddig minden rendben ment, viszont ami ezután jött, azt a mi „áldozatunk” rémtörténetként élte meg! A gipsz kötés közben ugyanis annyira felmelegszik, hogy szinte égeti a delikvens bőrét.
Az amúgy is kiszolgáltatott kolléganőnk ezt jelezte is, nem csak a kezével, de a lábával is kétségbeesetten kalimpált! Pedig a java még csak ezután következett: a nehezen elváló negatív, nagy fájdalmat okozva, kihúzta Évánk néhány szempilláját is! A „megszabadított” első kérdése az volt: hány szál hiányzik?! „Nem sok, de ne féljen, lelkem, visszakapja.” A pozitívban, valóban – az eredeti helyüknek megfelelően – megjelentek azok a bizonyos ékességek.
Nagy röhögések közepette hallgattuk a magát áldozatnak érző Cuncus „élménybeszámolóját”, aminek az eddig mosolygós tanárunk határozott hangja vetett véget: „Most pedig, hogy megtanulják, mindenki fog önteni mindenkiről!” (Az elkövetkezőket a fantáziájukra bízom…) Így sajátítottuk el egy életre – szó szerint saját bőrünkön érezve – új tudnivalónkat, a maszköntést.
