Somogyi mester

Az egyetemes magyar szobrászat kiemelkedő alakja. Sok izgalmas, máig ható, figurálisan mintázott köztéri szobrunk méltatlanul keveset emlegetett alkotója. A közelmúlt nagy formátumú közéleti szereplője. Igazi önzetlen művész-tanár, főiskolai rektor, presbiter, mindig segíteni kész ember. Atyai jó barátomként gondolok rá. Nagy szerencse, hogy a Képzőművészeti Gimnáziumban – a legfogékonyabb időben – tőle tanultam meg mintázni, rajzolni. Segített abban, hogy ellessük a szobrászat lényegét és – amit akkor még nem tudtunk – az emberségét is. A főiskolán más osztályába kerültem, de ott is megtaláltuk a módját, hogy korrigáljon.

Sokak megdöbbenésére még a kollégium műtermébe is feljött, hogy instruáljon bennünket. Tanulmányaim befejezése után életem legtöbb fontos eseményéről tudósítottam, ami jólesett neki. Örömmel töltött el, hogy a köztünk levő tanár-diák kapcsolat hamar barátsággá nemesült. Beavatott gondjaiba is, melyeket leginkább az okozott, hogy komoly vitái voltak a kulturális vezetéssel. Bántotta az is, hogy előremutató szobrait sokszor értetlenkedve fogadták.

Büszke voltam, hogy több kiállításomat megnyitotta, és a szobraimat is avatta. Az egyik ilyen eseményt követő banketten gondterhelten felállt, és elnézést kért, hogy neki Pesten halaszthatatlan dolga van. Miután én voltam a „sofőrje”, együtt menekültünk az evés-ivásból Kecskemétre. Amikor beültünk a kocsiba, aggódva kérdeztem: Mi az a halaszthatatlan? „Hát megnézni az újabb munkáidat…”

Az együtt töltött kellemes este után aggódva engedtem útjára az akkor már idős mesteremet. A sors adománya, hogy még nyolc éven át örülhettünk egymásnak hetvenhat éves korában bekövetkezett haláláig.

Jóska bátyám, ezt a könyvet Neked is írom. Közeledvén a hetvenhez úgy döntöttem, majd magammal viszem, és ha találkozunk, együtt átlapozzuk – érdekelne a véleményed.