Epreskert

Az Iparművészeti Főiskola harmadik évétől megszűnt az általános művészeti előkészítés. A tanszékek ezután speciális – az iparra „kihegyezett” – ismereteket tanítottak a hallgatóknak. Ezt a didaktikus változást már nem akartam vállalni. Felmentem a tanulmányi osztályra kijelentkezni. Alaposan leteremtettek: „Gondolja meg jobban, várjon még egy hónapot!” Sajnálom, de én már döntöttem. „Sajnálhatja is, de ha akarja!” Be is írták a személyi igazolványomba: „munkaviszonya megszűnt!”

Ahogy kiértem a Zugligeti útra, már alábbhagyott a magabiztosságom, mert eszembe jutott: más kezét-lábát töri, hogy idekerüljön, én meg csak úgy kilépek, hogy visszakerüljek a Képzőművészetire, mert ott az időközben főiskolai tanárrá kinevezett Somogyi mesterem pont a harmadikosaival kezdi az új évet… Reménykedve kimentem a jól ismert Epreskertbe. Délig ücsörögtem a portán, míg végre megjött a nagy hatalmú tanszékvezető, Pátzay.

„Maga mit akar?” Itt szeretnék tanulni. Nem tetszik rám emlékezni? A mester is korrigált az előfelvételisek között. (Láttam, nem ismer meg.) „Most honnan jött?” Az Iparművészetiről. „Viszontlátásra!” – mondta és ott hagyott. (A két intézmény kölcsönösen utálta egymást.) Végső elkeseredésemben utána- szaladva azt mondtam: Itt van néhány szoborfotó, legalább nézze meg!

Megnézte, majd elgondolkozva azt mondta: „harmadikba nem veszem át, most indul viszont az utolsó csoport, amit még elvállaltam, oda jöhet! Majd maga fogja a fiatalabb kollégáit a technikai dolgokra felkészíteni”. Nem baj – gondoltam –, hogy elsős leszek. Az elméleti vizsgáimat biztosan elfogadják, így legalább többet tudok mintázni, és közelebb leszek Somogyihoz is.

Az elkövetkező négy évben Pátzay egyre kevesebbet járt be. A nagy szabadságot arra használtuk fel, hogy az általam megtapasztalt sikeres tanulási metódust alkalmaztuk. Életnagyságú tanulmányok következtek gyors egymásutánban! Ősz mesterünk minderre áldását adta, sőt örült, hogy ilyen önálló, szorgalmas növendékei vannak.