Pályaválasztás

Pályaválasztás

Elárulom: a szobrászathoz vezető utam nem volt éppen nyílegyenes… Az általános iskola végén még egy mesterség volt szimpatikus: mivel szerettem az állatokat, ezért először az állatorvosi pálya vonzott. A gimnáziumban már (talán az alkotás lehetősége miatt) valami ösztönös, egyre fokozódó vonzódást éreztem a formák és színek világához – a kerámiához.

Így kerültem – sikeres különbözeti vizsga után – a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium harmadik osztályába. Miután akkor nem volt elegendő jelentkező a kerámiára, a szobrászok közé osztottak be.

Össze is jöttünk heten. Négy fiú meg egy lány, akik a „mi itthon vagyunk” biztonságával méregették a két új „különbözetist”. Majd bejött Somogyi tanár úr is, akit a többiek ájult tisztelete övezett. Elmondta, hogyan képzeli el a következő együtt töltendő két évet. Majd, hogy fokozza az „eufóriát”, poénnak szánva megkérdezte: van-e köztünk valaki, aki nem ide kívánkozott.

Én a kerámiára kívánkozom – szakadt ki belőlem, de rögtön ráébredtem: elefánt vagyok egy porcelánboltban! Megfagyott a levegő! A tanár úr – nem is titkolva döbbenetét – annyit mondott: „Megpróbálok valamit tenni az érdekében, de addig érje be velem, nem rossz hely ez sem”.

Hogy én mit kaptam a többiektől? „Te marha! Tudod, ki ez az ember?! Mi itt mindannyian kezünket, lábunkat törtük, hogy hozzá kerüljünk, te meg itt nyavalyogsz?” Amikor elkezdtünk mintázni, már jobban éreztem magam, mert rájöttem, a szobrászkodás nekem is jól megy. Azt is észrevettem, hogy a többiek egyre furcsábban méregetnek… Miután egyikük-másikuk megkért, hogy valamit segítsek, már nem is értettem, miért akartam én máshol próbálkozni, hiszen itt a helyem!

Egy hónap után odajött hozzám a tanár úr. „Na, Gusztikám, hogy dönt? Elintéztem magának a kerámiát – mehet a negyedikesekhez. Oda megy, vagy nálam marad?” Egye fene, maradok! „Megtisztel” – mondta ő, mire kitört a röhögés. Mesterem átölelt, majd nevetve hozzátette: „Isten hozta a fedélzeten!”. Így lettem szobrász…